Áprily Lajos - Kérés az öregséghez

Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek,
taníts meg hogy Csendemhez csendben érjek.

Ne ingerelj panaszra vagy haragra,
hangoskodóból halkíts hallgatagra.

Ne legyek csacska fecskéhez hasonló,
ritkán hallassam hangom, mint a holló.

A közlékenység kútját tömd be bennem,
karthauzi legyek a cella-csendben.

Csak bukdácsoló patakok csevegnek,
folyók a torkolatnál csendesednek.

Ments meg zuhatag-szájú emberektől,
könyvekbe plántált szó-rengetegektől.

Csak gyökeres szót adj. S közel a véghez
egy pátosztalan, kurta szó elég lesz,

a túlsó partot látó révülésben
a „Készen vagy?”-ra ezt felelni: — Készen.

Szabó Éva - Télelő

Ez télelő, - sötétedik hamar,
Mindjárt homályba hull a kis szoba...
Vajjon derültebb volna s biztatóbb,
Megnyugtatóbb és ígéretesebb,
Ha valaki mellettem ülne most
És fogná erősen a kezemet,
Fülembe suttogva varázs-igét?

Nem. Kettőnek is sötét a sötét.

Ez télelő, - sötétedik hamar...
Ha most körüllengné e kis szobát
Mindenki, akinek szívére
Csöppentettem egy csöpp melódiát, -
Ha átölelne párás zuhataggal
Egy szivárványos visszhang-vízesés,
És kórus zúgná fülembe: remélj!?

Nem. Országoknak is éjszaka az éj.

Talán, talán ha betöltene Az,
Akit most is csak hírből ismerek,
Kihez esetlen imát dadogok
És hatalmában félig sem hiszek,
Csak akarok, csak akarok...
Ha visszahozná mult novemberek
Tengeralatti advent-illatát,
Ha megtenné a képtelen csodát,
És olyan volna ez a délután...
Akkor talán, talán, talán
Fénybeborulna most is a szobám.

Szent-Gály Kata - Szeretnék...

~
Csak egy parányi méccsé lenni,
mely bevilágít egy szobát -
csak egy szál deszka-híddá lenni,
mely szakadékot ível át -
csak egy kanálka mézzé lenni,
legyen az élet édesebb -
csak egy segítő kézzé lenni,
mely teszi azt amit lehet -
~

Nadányi Zoltán - A két szemed szeretett legtovább...

~
A két szemed szeretett legtovább,
Be furcsa szerelem.
A szád már néma volt, de a szemed,
az még beszélt velem.

A kezed már hideg volt, jéghideg,
nem is adtál kezet,
de a szemed még megsimogatott,
nálam feledkezett.

És lándzsákat tűztél magad köré
hideg testőrökül,
de a szemed még rám leselkedett
a zord lándzsák mögül.

És ellebegtél és csak a hegyes
lándzsák maradtak ott,
de a szemed még egyszer visszanézett
és mindent megadott.

A két szemed szeretett legtovább
még mostan is szeret.
Még éjszakánként zöldes csillaga
kigyúl ágyam felett.
~

Jenei Gyula - Várakozás

~
Baglyok röpülnek az éjszakának,
itt minden sötét.
Szememben is kialudtak a lángok.
máról holnapra,
mosolyoktól mosolyodig élek
~

Sida - Halottak napján

~
Voltam: KARÁCSONY,
CSILLAG, RAGYOGÁS.
Vagyok: hétfő, kedd,
szerda,…nagymosás ...
Vagyok reggelid és ebéded,
paplanod, párnád, hogyha kéred.
Csütörtök vagyok, szürke péntek,
már el is telt e csöppnyi élet,
s leszek, mint annyi más, ha vége:
halottak napján gyertya fénye.
~

Majtényi Flóra - A válás perce

~
A válás perce oly nehéz,
A kézben nyugszik még a kéz,
A szembe olvad még a szem
Mint mindörökre, végtelen;
S a lélek már csak félig itt,
Félig követi útait
S jobb része mégis ezalatt
A búcsúzónál itt marad.

A viszontlátás oly nehéz,
A kézben nyugszik már a kéz,
A szembe olvad már a szem,
Mint mindörökre, végtelen.
S a lélek mégis fél, remeg,
Hogy őt csak álom csalja meg
S nem mer örülni igazán,
Hogy fel ne ébredjen talán...
~

Reményik Sándor - Idővel...

~
Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő,
Mi áldjuk balzsamosztó, lágy kezed,
Te tudod: az örök seb mese csak,
Egy seb ha nyílik, a másik heged,
Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő,
A perced ír, az órád irgalom,
Az éveid csupa szent sebkötések,
Vezess, vezess, mi követünk vakon.
Ahogy közelgünk a nagy Csend felé,
Enyhébb a naptűz, áttetszőbb az ég,
Egyre halkulóbb, estelibb a táj
És révedezőbbek a jegenyék,
Ahogy közelgünk a nagy Csend felé,
Suhanó pici békeangyalok
Nyujtják ki felénk apró árny-kezök:

Úgy múlik lassan minden fájdalom.
Ahogy az élet elmúlik velök.
~

Wass Albert - Álomtündérhez

~
Add a kezed, úgy halkan, csendesen.
Te nem lettél még hozzám hűtelen.
Mikor mindenki csalfán elhagyott,
Gyújtottál bennem reménycsillagot.
Lelkem csendjét, ha bánat felkavarta
Te elvittél az álmodó avarra.
S te mutattál mindent, ami ott terem
A bűvös, varázsos álom-réteken.
Ha megtépett az élet rózsabokra,
Vittél mogorva tölgyfa-templomodba.
Ha vérző szív volt mellemen az érem,
S töviskoszorú messiási bérem,
Te glóriává változtattad azt,
Virágot hintettél rám és tavaszt.
Ha voltam bűnös, lázadó Kain,
Vittél az eszme-Krisztus után,
S hogy az igazság sugározzon rám,
Vezettél fönt a néma Golgotán.
Ha rám viharzott lent az ember átka,
Vittél a béke messze csillagára.
Féltem... kezed kezembe tévedett.
Óh, örökre áldott legyen neved!
~

Jules Supervielle - Ha nem állnának fák...

~

Ha nem állnának fák az ablakomba,
hogy a lelkemig lessenek le néha,
már réges-rég nem élne, nem dobogna
szívem, tüzes törvénye martaléka.
E mély ciprusban vagy e nyurga fűzben,
mely ismer s szán, mert a földre kerültem,
az én halálon túli lényem áll ott
és sehogyan sem érti, mire várok.
~

Wass Albert - Őszi vágy

~

Oly jó volna ma messze menni,
s elenyészni a semmiségbe,
ha értem jönne most a párom,
s egy őszi útra elkísérne...

Egymást szép halkan átölelnénk,
úgy mennénk át egy furcsa hídon...
s a hídon megcsókolnánk egymást,
nagyon halkan és nagyon titkon.
~

Papp Lajos - Elmegyek, elmegyek

~
asztaltól a székig;
udvaron a faltól
el, a kerítésig.
S lépkedvén, anyámmal,
majd az iskoláig.
Apámmal elmegyek
szerelmem házáig.
Hullatja szirmait
a pipacs virága:
Ővéle indulok
magunk udvarába.
Aztán halványodik
búzavirág kéke.
Amott, a fákon túl,
utam véget ér-e?
~

Papp Lajos - A boldogság tíz ujja

~

...Kitárt ujjaidhoz fáradtan megtérek mindig, ha leszáll az este
arcomat kezeidbe fektetem aztán: biztos otthon a két tenyered.
Két összeforrt kéz vagyunk mi, s boldogságunk tíz ujjai erősen
egybekapcsolják lelkünk. Feledd el a csapkodó vitákat!
Ez a szép rend hídként íveli át a viharos örvényeket, és ha
szédülök, mindig rád nézek vissza, mikor fölfelé kapaszkodom.
Szerelmesem! Menjünk ki most a tágas terekre, hol a lárma
rengetegében szobrok és fák állnak hallgatagon, s ne ereszd el
vállam a városon túl sem, a földek termő csöndje fölött.
Hogy - mint szép öregek - suhogó tölgyekké váljunk mi is egyszer.
~

Papp Lajos - Sűrű könnyeimmel

~
Sűrű könnyeimmel
ki lát vad esőkben,
ki hall majd nevetni,
mikor nyit köröttem
zöld ajtóit tárva
a feltámadt élet?
Voltam-e, ki ha már
nincs is, tovább élhet?
Marad-e belőlem,
mint dalból a dallam,
egy hangnyi emlék a
világ zűrzavarban;
tettem-e, csak egy szót
a minden-beszédhez?
Amott, a fákon túl,
mit mond, aki kérdez?
~

Fodor József - Óh késő kertek

~

Óh késő kertek nyugtató, szelíd
Nyugalma! Lám, megjött az ősz megint:
Rázza a szél a fák leveleit
S a szívre halk, futó bánat legyint.

Futnak az évek! Alig élted ím
S tovarepült a hév nyár hirtelen,
S míg búsan bolygasz sárga romjain,
Viszi új nap azt is könyörtelen.

Fut, tovalebben a csalárd öröm,
Emlékben, ha marad a dús, a szép,
Minden úgy perdül a nagy színkörön -
Míg jön megint a kedves, régi kép.

Mint hullám hullámra, vonul az ősz
A nyárra: s az megállást nem talál: -
Lágy futamban tán éppen így kergetőz,
S ily bohó játék az élet s halál!
~

Ismeretlen - Esős ősz...

~

Amikor sétálsz hazafelé zsebretett
kézzel, vigyázva, hogy csigaházra
ne lépj, és bámulsz inkább lefolyóba,
pocsolyába, nem nézed végig,
ahogyan az ősz kirabolja a fákat,
és gondolsz mindenfélére,
hogy miért nem tudsz te is olyan
kitartó lenni, mint a jelzőtáblák,
miért nem állít meg téged
is valami, akár egy percre csak,
a buszmegállók helyett, és tudod,
mire hazaérsz, hiába nézel ki
az ablakon, már nem látod a Napot,
lekaparták az égről, akár egy
sorsjegyről, viszont láthatod,
ahogy a tej kávédban kavarog,
és várhatod, hogy eszedbe
jusson, amit elfelejtettél, mert
nem hívsz fel senkit telefonon,
úgysem tudnál nekik mit mondani,
és hiába a kávé, fázol, a radiátorra
teszed tenyered, megsimogatod,
mintha hűséges kutyád lenne,
s bár hallod kintről a kulcscsomó
zörgését, nem nyitsz ajtót,
mert tudod, csak az ősz az.
-íróját nem ismerem-
~

Éltes Enikő - Árvaság

~
Arra ébredsz egy reggel
hogy az árvaság
ölébe vett
míg anyád melegét
álmodtad
hosszú idő után
először
mire felfedezted
hogy mindvégig létezett
szemében szemeddel
első nevetéseddel homlokán
kopott fogyott
mint petróleumlámpa
erősre csavart lángja
mire dadogva
simogatva megszólíthatnád
már nem figyel rád.
~

Koncz István - Szélkakas

~
Olyan mint egy meztelen
metafora, -
árnyéka nő, túlnő bástyákon
és az öreg falakon, amelyek
magasra, szinte az égre emelik
az éjszakai magányt; -
elfordul,
ahogy a lágy fuvallat
magyarázatot és értelmet
permetez a szivárvány színeibe,
és mint egy ámokfutó,
táncba szédül
a vad szélorkán vicsorgó
jelszavaira...
rossz idők lovagja,
mint akinek démont
követni sorsa, -
az út és a lovas,
akár vers, akár szélkakas.
~

Csorba Győző - Öregasszony...

~

Milyen íze van nyelveden a szélnek,
te öregasszony,
s a napsugárnak a szemedben?
Nyilván nagy messzeségek öble bennük,
s ha lábod alól elfogy majd az út,
lakójukká leszel.
Nyár van még, de már nem az érlelő,
hanem a termő nyár ez,
a meleg fullaszt, és mellünkre ül;
valahol, valahol,
borús kertek ágbogai között
már lefelé botlik egy-egy levél,
s tudja a fa: jelez az ősz.
Te öregasszony,
kis öregasszony,
léted kinyílt a végtelen felé.
~

Ismeretlen - Egy szép napon ...

Mindíg az elhányt bádogkanalat,
a nyomorúság lim-lom tájait kerestem,
remélve, hogy egy szép napon
elönt a sírás, visszafogad szeliden
a régi udvar, otthonunk
borostyán csöndje, susogása.

Mindíg,
mindíg is hazavágytam.
*

Ismeretlen - Menekülnék...

Menekülnék már rég,
de nyomomba jár
ébren is,
álmomban is
egy különös
fekete árnyék.
Ahogyan ő ölelt,
ahogy én öleltem
levegőt se vettem...

Istenem ...
mennyire szerettem !

Szijártó Péter - A legszebb szerelmes vers

~
Találni túl szerencsétlen
Megtartani túl gyáva az ember
S így lesz belőle az égen
Magányos csillag ki ragyogni nem tud
De hunyni vagy hullani nem mer

Rója útját a Végtelen
S nem jegyzi közben a kicsi utitársat
Az embert, aki oly hirtelen
Jött a világra szeretni s szenvedni
S leheli majd az űrbe a könnyt s a vágyat

Ha Te vagy Én azt hiszed
Hogy magasabbra törünk náluk:
A mi játékunk csak, de az és szent
S jól zárd el szíved zenedobozába
Hogy onnét szóljon, s megtaláljuk

Amiért mi belecseppentünk ketten
A tér és idő ritka randevújába
S összeért bennünk a nagy lehetetlen
Akkor felmegyünk felkiáltójelnek
A csillagok fénnyel írt ábécé-geometriájába

S mi leszünk a nyárral töltött földi éj
Mi leszünk a pillanat, a nevess
Mi leszünk a ne sírj, a ne félj,
Mi leszünk minden pár első csókja
S minden legszebb szerelmes vers.
~

Kamarás Klára - Valaki volt

~
Valaki volt... aki ma nincsen...
Mint kézfogas rozsdás kilincsen,
elmúlt, leporlott mindörökre.

Valaki volt,... ma nincs semerre.
Az éjszaka a szél leverte
az ágakat, miket beoltott.

Valaki volt... s őt én szerettem.
Minden szavat rajongva lestem,
de nincs postás, ki tőle jönne.

Valaki volt... valaki elment...
Ahogy rovom e hosszú termet,
tudom, többé már nem jön vissza.
~

Szabolcsi Zsóka - Éjbe merültél

~
Mély éjbe merültél már...
Hajnalonként újra kutatlak,
vajon feldob-e még az idő
az emlékezet árnyas-bogas
lombsátorából
egy csókízű mosolyt,
egy bátorító érintést,
egy villanásnyi csöndet,
melyet együtt hallgattunk
érezve a gondolatok
simítását, puha ölelését?
Látlak, s újjászületek
minden reggel,
hogy estére megérjen bennem:
veled akarok álmodni.
Vajon a te hajnalodban
van még szerepe
tenyeredben rejtőző
illatomnak?
~

Kamarás Klára - Így szólt hozzám

~
”Hogyha Te más lettél volna,
Vagy ha én más lettem volna:
Egymásra sosem találunk,
Egymást talán meg se látjuk,
Hogyha te más lettél volna...

De az voltál, aki voltál,
S mert az voltam, aki voltam,
Azt hittük, hogy világ vége
Jöhet, el nem válunk mégse:
Mert az voltál, aki voltál.”

Nap a napra. Év az évre.
Elfelejtjük álmainkat.
Elfelejtem, hogy ki voltam,
Felejtsd te is, hogy ki voltál,
Napról-napra…, évről-évre.
~

László Noémi - Chanson

~

ha volna őszi mozdulat
késői egy azonnal
feltartanám a tagjaid
tanácstalan karommal
töprengenék az ég alatt
az ég leszállna rám
te fennakadnál elnagyolt
szerelmem ágbogán
szemhéjad ujjad íve mint
lehelet hajlana
amerre vonná holtaid
derengő hajlama
amerre vonná holtaim
megkésett engedelme
és ajkainkról őszi hold

kettős karéja kelne
~

Böszörményi Zoltán - Hódara

~

Rendeznélek, rendezném az életem.
Szétszakítlak, s újrateremtelek.
Nem a vágyból, a kilátástalanságból
Inkább. (Előlem minden vágy eliszkol.)

Bársonypillád eresze alatt a hold
Világol, belebotlik pillantásod.
S elvegyülsz, mint bíbor bor a vízzel,
El nem csókolt csókod a ma ízével.

Elvegyülsz a téli tájjal, bennem.
Megkeresni ott már nem is merlek.
Tenyered a tenyeremben. Felderengnek

Régi szorítások, új értelmek.
Rendeznélek, rendezném az életem,
Szakíts szerte, hogy újra megszülessek.
~

Móricz Eszter - Adnék...

~

Adnék neked
kék eget,
táncoló felleget,
csillámló tengert.
Adnék neked
mosolyokat,
csókokat.
Adnék neked
réteket,
hűvös ligetet.
Adnék neked
halovány
holdat, tündöklő
csillagot,
de nincs semmim,

csak a dalom...

~

Zelk Zoltán - A boldogság

~

A boldogság az bársony,

ölébe vesz, elaltat,
ringat és sose faggat.

Az öröm gidalábon
ugrik a lány nyomába-
a bánat mindig sánta.

Nem járok már bicegve,
ugrálok kecskelábon-
az út alattam bársony.
~

Kányádi Sándor - Lassan eltelik ...

eltelik a nagy készülődésekkel
lassan eltelik előbb a fele
aztán a másik fele is csak
készülődünk az időközben idő-
szerűtlenné vált nagy mire is
végül a sebtiben sütögetett kis
pecsenyék csömörével a szánkban
mentegetőzve tárjuk szét már csak
arra jó karjainkat sajnos élni
is kellett közben sajnos így igaz...
*

Móricz Eszter - Álmodj velem

Álmodj velem nyarat,
hosszú-hosszú utazást.
Álmodj velem kék eget,
sűrű, aranysugarat,
mámoros dalokat.
Zöldellő réteket,
barázdát a földeken.
Álmodj velem szerelmet,
fájó,-boldog ölelést.
Álmodj velem barna-
bársony, csúcsos hegyeket,
álmodj velem nyugalmat,
cikázó fellegeket.
Álmodj mosolyt, s rózsát
szomorú arcomra.

*

Babity Mária - Könyörgés

Engedj a virágokhoz, engedd, hogy szeressem őket,
engedd fák tövében ülve csodálni, ahogy nőnek,
engedj apró hangyát lesni a fű között, meg szöcskét,
engedd magányosan várnom vadon mélyén az estét;
kutatni a bűvös forrást mennék a patakpartra,
barlangban búvó titkokért engedj a hegyoldalba;
versenyt szaladni a pipacsos mezőkön a széllel,
engedj napfényt s esőt lélegezni a falevéllel,
én a tölgy, a jázmin, a bodza lányaként születtem,
panelfalak között, városokban meghal a lelkem,
fel kell, hogy fedezzem az erdőt, a rétet, a tengert,
engedj azzá válnom, mivé válni a sorsom rendelt!
*

Kányádi Sándor - Tövisfa

Nem emlékszem már (pedig hányszor
szúrt belém tövise), van-é
gyümölcse? Mintha valami bogyók,
vagy affélék lettek volna rajta úgy ősz felé,
vagy az se, csak tövis, tövis
a törzsön is?
Vágtuk, irtottuk: újrasarjadt,
s amit kivágtunk, csontkeményre
száradt, szikrázva ugrott
vissza róla a fejsze éle.
A tüze szinte olthatatlan,
virradatig-tartón parázslott;
nem láttam én még fában ennyi
önvédelmet és konokságot.
Találgattam már gyermekésszel
titkát ennek az irthatatlan
szívós fának, melyről a fejsze
még holtában is visszapattan.
Most értem csak: a történelmet
szolgálja inkább, nem a tájat -
kéznél volt mindig, mikor kellett
máglyának, avagy koronának.
*

Egyed Emese - Levendulák

Hogy hol mi volt: elmondom pontosan.
Emlékszem jól, nem lesz nehéz a dolgom,
a kérdés csak az, hogyan kezdjek hozzá,
milyen ösvényre lép a felidéző,
milyen kapuk felé tart, milyen tárgyak
közelében lát hozzá a világnak
e láthatatlan számbavételéhez.
És milyen kezek érnek a kezéhez,
mely szavak állapodnak meg a csöndje partján,
ki ül jobbján, ki balján.
Most csak a fűszerszagú szekrény.
Finom edények, öblös tálak.
Míves kancsók, mártásos csészék.
Asztali készlet. Szerelmes levél,
virágmagvak apró dobozban.
Valahol
messze voltam.
Gyömbér- és ánizsillat.
A faliórák is figyeltek,
rugók közt - percek.
De nem járt semmi, szívem csöndet mutatott.
Most is e csöndben,
tárgyak múltán,
levendulák lepergett morzsáiban: kertek.
Megvannak még.
Él valahol a gyermek.
*

Nagy Bandó András - Hogyha

Ha én reád lelnék,
néked énekelnék.
Ha én veled lennék,
világgá se mennék.
Ha nélküled élnék,
szomorúfűz lennék.
Ha fűzfává lennék,
fűzfasíppá válnék.
Hogyha síppá lennék,
keservest dalolnék.
Ha szomorú lennék,
fülekbe bebújnék.
Hogyha fül lehetnék,
kosaradon volnék.
Ha kosarad lennék,
gyümölcsöket hoznék.
Hogyha gyümölcs volnék,
tenyeredre ülnék.
Hogyha veled lennék,
folyton énekelnék.
*

Szabolcsi Zsóka - Nem volt ideje...

Kendőjét én hordom ma már.
Panaszkodom neki, s mesélek.
Mosolya naponta bátorít,
fényképen áll szökőkút mellett.
Hiányzik karácsonyunkból,
s velem dalol a fa alatt.
Hegedűjén ellazult a húr,
dúdolok neki új dalokat.
Fejfájós napokon hozzá hullok,
nyugtalan órán nyugodt lelke vár.
Nem volt ideje megőszülni.
Kendőjét én hordom ma már.
*

Várnai Zseni - Öreg nő sóhajt...

Csak addig fájt, amíg harcoltam érte,
amíg a lelkem égőn rátapadt,
s egy reggelen rájöttem, hogy hiába:
az ifjúság már tőlem elszaladt.

Lemostam minden kendőzést magamról,
hajamat sem festettem újra már,
mint vert vezér, a fegyverem leraktam,
s olyan vagyok most, mint egy téli táj.

Mint a felhőkbe nyúló hegytetőkön,
fejemen, ím, örökös hó ragyog,
így hordozom ezüstös koronámat,
és hófehéren újra szép vagyok.

E szépség más, mint volt az ifjúságé,
nincs benne tűz, és nincsen küzdelem,
magas hegycsúcsra nem csap lenti lárma,
és ez a szépség nem lesz hűtelen.

Olvasgatok, sétálok, eltűnődöm
az életen, mely szép és változó,
hullámok jönnek, mennek, elsimulnak,
így hömpölyög a nagy és mély folyó.

Lassúdan járok, fűszálat se sértsek,
mert minden élet mérhetetlen kincs,
napnyugtát, holdat, csillagokat nézek,
ó, mennyi nagyság, s vége soha sincs!
*

Tímár Hedvig - A cica és a tél...

Kicsi cica az ablakban
tágra nyitja a szemét,
olyat lát, mit sosem látott,
s amit lát, csodaszép.

Fehér, mint a jó tejecske,
puhán csillan, mint a hab,
s mindegyre szállong, hozzá
sok pelyhecske, kicsiny, nagy.

Ez már igen, nekem való!
nyalja száját a cica.
Tejfel hull a nagy egekből
jaj de jó ez a csuda!
*

Szabó Éva - Madárdal

Az ember magára marad,
ég nélkül, mint a madarak,
végül hullócsillagként
mélybe szédül.
Sem itt a földön,
sem a földön túl nincsen otthon,
hát eltűnik a horizonton.
*

Ismeretlen - Pleine lune /Telihold/

Une petite fée mutine
Danse sur un rayon de lune.
Légère,
Elle monte toujours plus haut,
S’approche de la bouche béante
Qui l’avale sans façon.

Puis, araignée céleste,
Dame Lune,
Lance d’autres rayons
Aguicheurs et tentants.
Frissonnantes et joyeuses
Les petites fées,
Une à une,
S’y élancent …
Et se font manger
Par l’ogresse divine.

Ronde et belle,
Brillant d’un éclat féérique,
La lune enceinte
Du ballet des fées,
Enchante la froide nuit d’hiver.
*

Füst Milán - Este van

*
Mire rám mutatnál: nem vagyok.
Akár a csillag, mely lefut a tétovák előtt: olyan volt életem.
Oly hamari volt csakugyan, oly gyors és hebehurgya ez a lét...
Bizony én el se tudom hinni, hogy e kuszaság,
E hegyén-hátán bennem tornyosuló összevisszaság most nyugalomra tér.
S elrendeződik-e? - felelj rá, hogyha tudsz.
Nagy ivben esteledik körülöttem mindenütt.
Az ég is tágúl, gömbölyűbb a föld
S mi apró-cseprő volt: felszívatik.
S egyetlen hang donog: hogy este van.
S egy ujj mutat az ég felé, hogy ott az én utam, mégiscsak ott,
Mert jó valék.
Mert rossz nem tudtam lenni... ama nagy parancsokat
Nem törtem meg, ha ingadoztam is...
Igy volt-e, mondd? Felelj rá, hogyha tudsz.
S a borús ég is meghasad vigasztalásomúl, -
Egy kis derű is lám, mégiscsak jut nekem...

A messzeségben, ott, hol domborúl a Csendes Óceán
S mint órjás cet csillog a tenger háta,
Ott képzellek el zöld sziget és zöld árnyékaid, -
Hol többé semmi sincs. Ott ferdén fordul el
A föld a semmiség felé. Vigyél el még oda.
Még hazát is találok ott a vég előtt, én hontalan. Jöttöm hirére tán
Akiről álmodék, elémbe fut. Már várnak ott... s ez jól esik.
Igy lesz-e, mondd? - Felelj rá, hogyha tudsz.

Radnóti Miklós - V i r á g é n e k

*
Fölötted egy almafa ága,
szirmok hullanak a szádra,
s külön egy-egy késve pereg le,
ráhull a hajadra, szemedre.

Nézem egész nap a szádat,
szemedre hajolnak az ágak,
fényén futkos a fény,
csókra tünő tünemény.

Tűnik, lehunyod szemedet,
árny játszik a pilla felett,
játszik a gyenge szirommal,
s hull már a sötét valahonnan.

Hull a sötét, de ne félj,
megszólal a néma, ezüst éj;
kivirágzik az égi fa ága,
hold bámul a béna világra.

Csukás István - Istenke vedd térdedre az édesanyámat..

*
Istenke, vedd térdedre édesanyámat,
ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt,
ki adtál életet, adj neki most álmot,
és mivel ígértél, szavadat kell állnod,
mert ő mindig hitt és sose kételkedett,
szájára suttogva vette a nevedet.Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen,
s szemem gyöngye hogy a semmibe tekintsen,
hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve:
helyettem nézzél be a mély sírgödörbe,
próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb!
Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod,
amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel,
csak csont, csak por, ami volt valamikor ember,
mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány,
magadat operálod e föld alatti ambulancián.
Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod
a semmiből a semmibe a létező világot,
anyát és gyereket, az élőt s a holtat,
s mert Te teremtetted, nem is káromolhat,
csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét,
nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét;
én sem káromollak, hallgasd meg imámat:
Istenke, vedd térdedre édesanyámat!

Sárhelyi Erika - Estike

*

Rám csukódik az éj, mint
Titkos, míves szelence,
Csillagok tündöklése
Van odabenn elrejtve.
A Hold sápadtan tekint
Kócos felhők mögül,
Kék árnyak táncolnak
Egy duzzadt bokor körül.
Megérint a puha csend,
Estike illata száll,
Reszketeg szívvel, kérőn
Hozzám bújik a magány.

Ismeretlen szerző

*
A folyó most a tengerhez ér,
a csónak visszafordul és
tétován megáll,
még gyönge illat csupán
a hajnali szél,
a sötét lombok közt
majd hangjára talál,
többé nem aratok és nem vetek,
a Hold áttetsző,
a felhők rejtelmes tusjelek,
rózsaszínt húz közéjük
egy rikoltó madár,
a hegy felől itatós pára száll,
ablakomból messze
kóborol a fény,
magányom serceg a
tollam hegyén,
ébred a világ, és én
talán meghalok,

játékos szellő,
majd hajtsd be az ablakot!

Szép Ernő - A cicánk

*
Itt helyben született
Pesti tető alatt,
Szereti nagyon a
Tejet meg a halat.
A cicánk lakása
Ötödik emelet,
Soha életében
Nem látott egeret.

Petrőczi Éva - Kis geológ óda, a hazához

*
Kufárkezek
cibálta
országom, engedd,
hogy mindig így
szeresselek,
ahogy ma,
hogy számítástól bűzlő
pincék helyett
kristályhímes hegyoldalon
kokárdakövet böngészve
mondhassam végig
torkomba visszanyelt,
hangtalan hűségeskümet.

Boda Magdolna - Egyszer így lenne jó

*
Jó lenne egyszer olyan
természetességgel ébredni,
ahogy a nap csúszik fel az
égre, óvatosan bontogatva
ki a világot.
Hogy álmosan kitántorogva
a konyhába, a kávé illata
jó reggelt kívánjon.
Hogy a dolgainkban
ne legyünk
éhesek önmagunkra
és a megszokottság
ne törjön ránk.
Hogy ne kelljen autónk,
bérletünk,
határidőnaplónk,
bankkártyánk, karóránk...
hogy cipőt se kelljen húzni
és senki se csodálkozzon
ránk.
Jó lenne egyszer közel engedni
a csodát...
vándorolni hatalmas mezőkön
és megállni egy elárvult
vadrózsabokornál, nem elvárva
a mező zöldjét,
a virágok színét, illatát, a szirmok
bársonyát.

Csak állni a szépség előtt, egy
idegen őszinte kíváncsiságával,
és kötni új barátságot a világgal
és magunkkal
és nem válogatni, csokorba kötözgetni
a dolgokat elvárt szabályok szerint
és eldobni minden nem a kupacunkba
valót.
Úgy tenni, mint kisgyerek, aki
a föltört dió héját
nem dobja el, hanem vízreereszti,
mint kis hajót és
ámulva csodálja a víz komoly sodrását.

Jó lenne egyszer a másnap
gondja nélkül
pihenni térni, hogy ne bizseregjen bennünk
a lekésett, elmulasztott dolgok pokla,
hogy, ahogy a pók fordul hálójába jóllakottan
bújjunk az éjszaka csendjébe...
végre kinyújtózva önmagunkban.

Egyszer így lenne jó.

Lehoczki Károly - Mintha...

*
Mintha kocsiablakon a pára,
az eső lomha dobogása,
mintha fényen túl meredő ágak,

mintha unott szerelmes sóhajok
- míg az évek egymáson keresztülhágnak -
nyűnék az ólmos holnapot,

mintha nem is e világon járnék,
mintha a Nap volna sötét árnyék,
mintha te volnál ellenem,
ki egyedül maradtál nekem...

Buth Emlia - Üdvözlet Ikából

*
Nézd, itt lakom,
tintakeretes az ablakom.
Hajnaltájt hallgatom a tengert,
s lesem a parti köveken
a felvert vízgyöngyök
sziporkázó záporát.
Látom az út porát, hol
autó suhan át, megtörve
az idilli csendet.
Ballagok a szürke köveken,
s míg látom, követem a sirályok
vijjogó hadát, melyek
a vízen át fáradhatatlanul köröznek.
A hajnali ködnek fűszer-
illata van. Jó most magamban.
A csend mély, mint a víz,
és tiszta, akár a fenyvesek.
Ott túl a szigetek, mint apró
szemölcsök, látszanak,
a kelő napban vitorlák bomlanak,
felsóhajt a szél, s mint gondolat,
útra kél a csendben egy felhő,
estére megnő, s langy eső
veri majd a partot. (A tenger, mint fortyogó fazék,
táncol a sok kis buborék.)
Ébred száz kicsi légy, gyík meg bogár,
dongva-zengve ide-oda száll.
A nyár mesés, egzotikumával vonz
e vidék. Az ég és a víz kék, mint kiömlött
tintafolt, mely szertefolyt.
A halászbárkák csendes belenyugvással
ringanak, a polipok, rákok s nagy halak
már ebédre várnak. A tájnak
része lettem, s a nyaralásnak
emléke még sokáig lelkemben él.
Szürke a szó, s e képeslap színei
fakók. Az itt lakók megszokott
életét egy pillanatkép
nem mondhatja el, látni kell!
Ez a kis falu a tengernél IKA,
tizenhatodika van és július.
Kék az ég, s én boldog vagyok,
ez minden, mit most mondhatok.
Mire megkapod tőlem e kis lapot,
talán ez a hangulat már elszállt.
Búcsúzom. Este lett, s a tengert
puhán öleli át a néma éj, akár
ablakom keretét, ha kialszik
szobámban a fény. Mint jó anya,
úgy ringat a csend. Távolról
világítótorony kacsintó fénye leng,
mint karcsú ívű híd, viszi utasát
az éjjeli vízen át. Harmat gyöngye hull,
mint édes csók, és a tenger
hulláma szelíden zenél. Csobbanása
szétárad bennem, felold, ringat, mesél.

Kelecsényi Katalin - Napóra

A nyári éj
a szívemmel rokon
csillagokat dob át
a lombokon...

Dénes László - Tűnődve s tétován ismét...

Tekintetét lesem: szent kergetőzés!
Sürög-forog, teát főz, száll a gőz és
csiklandozgat kacsintva, kacarászva,
Hazai kikötőt csempész a házba.

Már délre dongnak férfias harangszók;
Más játszma ez: haragszom rád s haragszol.
Tesz-vesz, duruzsol, szöszmötöl, elbágyaszt,
pohárnyi bor, mi feledésbe ágyaz.

Keményen fogja két kezem tavasztól,
Elűzve büntethetne, bár maraszt, jól
érezhetően birtokol személye.

(Ha már ifjan sok álmod elszalasztod,
Körülölel a rút közöny veszélye...)
Vigyázna rám, csak lépnem kell feléje -

Keresztes Ágnes - A vers előtt

*
A papír, mint a köd:
átláthatatlan.
Belerajzolom a várost,
legyen hol laknom,
és rohanó embereket
írok minden utcasarokra.
Kitalálom az életem,
hogy legyen múltam,
és némi jövőképem.
A jelenről hallgatok
- élem amíg élhetem.
Néha mintha hegycsúcson
állnék, rálátnék a völgyre,
és sasmadarak szárnyának
léglökéseit érezném
ködbe szúrt arcomon.

Szabó Éva - Ha a nyár ujjhegyére vett

*

Gyerekkoromban csillag voltam
szénaillat az esti réteken
ha a töltésen elaludtam
vigyázott rám a lombos végtelen
hétpettyes álmaim kigyúltak
ha a nyár ujjhegyére vett
és csápoló csöpp ösztönökkel
lengtem a valóság felett.

Gyurkovics Tibor verseiből

*

A májusi hold…

A májusi hold mint a kobold
ragyog a fekete éjben
mutatja hogy az ablakok
közül nem menekülök én sem

csak bolyongok és ragyogok
fekete vitrinében
tüzet gyújtok és jelt adok
arról hogy valaha éltem.

*
Dob

Egészen sárga a virág,
zuhan a nap, fejünkre száll,
vízbe lógatjuk lábunkat,
ülünk a mólón, nyár van, nyár.

A víz dobog mint könnyű dob,
a mohó napot elnyeli,
Szeretlek. Égre-földre már.
Nincsenek feltételei.

Falcsik Mária - Mi lesz a szexszel

lesz-e megnyugvás enyhülő fátum lesz-e
lesz-e ház terasz vörösbor naplemente
nagy társaságban békülékeny este
szelíden száll-e hangoktól zsongó kertre
hol a vénülő kerti székek
hátát reccsentve feszítő vendégek
emlék könnyű füstjét fújják a tinta égre
s lesz-e majd csönd ha elszéledtek végre
s mi ketten megint magunk maradtunk
lesz-e széles mély csönd amint kezedre ráteszem kezem
szélesebb mint a víz és mélyebb mint a tágas völgy alattunk
mikor testedhez ismét megérkezem
lesz-e még ágy mi nem csikorgó tagjainkat gyötri
de benne testünk ringása könnyeden lebeg
meglesz-e még az íves szép vonal a csípő fölötti
amivel most ajándékozom meg kezed -
ha majd végképp öregség kútjába estünk
alabástrom elefántcsont vagy sárga márvány lesz testünk
mit látunk majd az ágyban izzadtan egymásra lesve
vajon miféle anyagból van két szép öreg szerelmes ember teste

Ismeretlen - Ne hagyd...

"Ne hagyd, hogy a tűz kialudjon benned.
Egyik szikra pattanjon a másik után.
Még a kételyek mocsarában is.
Ne hagyd, hogy a lelkedben élő hős elpusztuljon.
A vágyak, melyekre életed magányos pillanataiban gondoltál,
de soha nem érted el őket.
Valóra válthatod a megálmodott sorsot.
Mert létezik. Mert valóság. Mert lehetséges.

És a tiéd."

Barnaky Miklós - Tudod, arra gondoltam

"...Tudod, arra gondoltam,
akkor is jó élni,
ha úgy látszik,
keserű a világ,
rosszak az emberek,
egyik pofon után a másik ér,
ha körülöttünk minden elromlott,
akkor is érdemes élni,
küzdve is, betegen is,
fáradtan, néha elkeseredten is,
addig, míg él bennünk az öröm csírája,
az öröm csírája pedig nem pusztul el,
míg van valaki,
akár csak egy ember is él ezen a világon,
akinek fontos az életünk".
/Barnaky Miklós blogjából/

Szabolcsi Zsóka - Túl és felé

Ötven úton túljutottam,
néha boldog asszony voltam.
Pénzes álmok elkerültek,
fű, fa, virág elterültek
lőttem, ha közeledtem
titokzatos ösvényeken.
Fülemüle dala csendül,
fülemben nem csak a csend ül,
Mit is mutat ó, mind e kép?
Élni szeretnék mindenképp.

Névtelen - Szerettél-e már úgy

... Szerettél-e már úgy,
hogy a szuszt is kiszorítva belőle,
úgy öleld,
mintha egész életedben
erre az ölelésre vártál volna...
és beleszédülve
nyaka-válla gödre
fészekszagú illatába,
levegőt venni sem jut eszedbe... ???
Szerettél-e már így,
amióta elmúlt az ifjúságod?