Zelk Zoltán - A boldogság

~

A boldogság az bársony,

ölébe vesz, elaltat,
ringat és sose faggat.

Az öröm gidalábon
ugrik a lány nyomába-
a bánat mindig sánta.

Nem járok már bicegve,
ugrálok kecskelábon-
az út alattam bársony.
~

Kányádi Sándor - Lassan eltelik ...

eltelik a nagy készülődésekkel
lassan eltelik előbb a fele
aztán a másik fele is csak
készülődünk az időközben idő-
szerűtlenné vált nagy mire is
végül a sebtiben sütögetett kis
pecsenyék csömörével a szánkban
mentegetőzve tárjuk szét már csak
arra jó karjainkat sajnos élni
is kellett közben sajnos így igaz...
*

Móricz Eszter - Álmodj velem

Álmodj velem nyarat,
hosszú-hosszú utazást.
Álmodj velem kék eget,
sűrű, aranysugarat,
mámoros dalokat.
Zöldellő réteket,
barázdát a földeken.
Álmodj velem szerelmet,
fájó,-boldog ölelést.
Álmodj velem barna-
bársony, csúcsos hegyeket,
álmodj velem nyugalmat,
cikázó fellegeket.
Álmodj mosolyt, s rózsát
szomorú arcomra.

*

Babity Mária - Könyörgés

Engedj a virágokhoz, engedd, hogy szeressem őket,
engedd fák tövében ülve csodálni, ahogy nőnek,
engedj apró hangyát lesni a fű között, meg szöcskét,
engedd magányosan várnom vadon mélyén az estét;
kutatni a bűvös forrást mennék a patakpartra,
barlangban búvó titkokért engedj a hegyoldalba;
versenyt szaladni a pipacsos mezőkön a széllel,
engedj napfényt s esőt lélegezni a falevéllel,
én a tölgy, a jázmin, a bodza lányaként születtem,
panelfalak között, városokban meghal a lelkem,
fel kell, hogy fedezzem az erdőt, a rétet, a tengert,
engedj azzá válnom, mivé válni a sorsom rendelt!
*

Kányádi Sándor - Tövisfa

Nem emlékszem már (pedig hányszor
szúrt belém tövise), van-é
gyümölcse? Mintha valami bogyók,
vagy affélék lettek volna rajta úgy ősz felé,
vagy az se, csak tövis, tövis
a törzsön is?
Vágtuk, irtottuk: újrasarjadt,
s amit kivágtunk, csontkeményre
száradt, szikrázva ugrott
vissza róla a fejsze éle.
A tüze szinte olthatatlan,
virradatig-tartón parázslott;
nem láttam én még fában ennyi
önvédelmet és konokságot.
Találgattam már gyermekésszel
titkát ennek az irthatatlan
szívós fának, melyről a fejsze
még holtában is visszapattan.
Most értem csak: a történelmet
szolgálja inkább, nem a tájat -
kéznél volt mindig, mikor kellett
máglyának, avagy koronának.
*

Egyed Emese - Levendulák

Hogy hol mi volt: elmondom pontosan.
Emlékszem jól, nem lesz nehéz a dolgom,
a kérdés csak az, hogyan kezdjek hozzá,
milyen ösvényre lép a felidéző,
milyen kapuk felé tart, milyen tárgyak
közelében lát hozzá a világnak
e láthatatlan számbavételéhez.
És milyen kezek érnek a kezéhez,
mely szavak állapodnak meg a csöndje partján,
ki ül jobbján, ki balján.
Most csak a fűszerszagú szekrény.
Finom edények, öblös tálak.
Míves kancsók, mártásos csészék.
Asztali készlet. Szerelmes levél,
virágmagvak apró dobozban.
Valahol
messze voltam.
Gyömbér- és ánizsillat.
A faliórák is figyeltek,
rugók közt - percek.
De nem járt semmi, szívem csöndet mutatott.
Most is e csöndben,
tárgyak múltán,
levendulák lepergett morzsáiban: kertek.
Megvannak még.
Él valahol a gyermek.
*

Nagy Bandó András - Hogyha

Ha én reád lelnék,
néked énekelnék.
Ha én veled lennék,
világgá se mennék.
Ha nélküled élnék,
szomorúfűz lennék.
Ha fűzfává lennék,
fűzfasíppá válnék.
Hogyha síppá lennék,
keservest dalolnék.
Ha szomorú lennék,
fülekbe bebújnék.
Hogyha fül lehetnék,
kosaradon volnék.
Ha kosarad lennék,
gyümölcsöket hoznék.
Hogyha gyümölcs volnék,
tenyeredre ülnék.
Hogyha veled lennék,
folyton énekelnék.
*

Szabolcsi Zsóka - Nem volt ideje...

Kendőjét én hordom ma már.
Panaszkodom neki, s mesélek.
Mosolya naponta bátorít,
fényképen áll szökőkút mellett.
Hiányzik karácsonyunkból,
s velem dalol a fa alatt.
Hegedűjén ellazult a húr,
dúdolok neki új dalokat.
Fejfájós napokon hozzá hullok,
nyugtalan órán nyugodt lelke vár.
Nem volt ideje megőszülni.
Kendőjét én hordom ma már.
*

Várnai Zseni - Öreg nő sóhajt...

Csak addig fájt, amíg harcoltam érte,
amíg a lelkem égőn rátapadt,
s egy reggelen rájöttem, hogy hiába:
az ifjúság már tőlem elszaladt.

Lemostam minden kendőzést magamról,
hajamat sem festettem újra már,
mint vert vezér, a fegyverem leraktam,
s olyan vagyok most, mint egy téli táj.

Mint a felhőkbe nyúló hegytetőkön,
fejemen, ím, örökös hó ragyog,
így hordozom ezüstös koronámat,
és hófehéren újra szép vagyok.

E szépség más, mint volt az ifjúságé,
nincs benne tűz, és nincsen küzdelem,
magas hegycsúcsra nem csap lenti lárma,
és ez a szépség nem lesz hűtelen.

Olvasgatok, sétálok, eltűnődöm
az életen, mely szép és változó,
hullámok jönnek, mennek, elsimulnak,
így hömpölyög a nagy és mély folyó.

Lassúdan járok, fűszálat se sértsek,
mert minden élet mérhetetlen kincs,
napnyugtát, holdat, csillagokat nézek,
ó, mennyi nagyság, s vége soha sincs!
*

Tímár Hedvig - A cica és a tél...

Kicsi cica az ablakban
tágra nyitja a szemét,
olyat lát, mit sosem látott,
s amit lát, csodaszép.

Fehér, mint a jó tejecske,
puhán csillan, mint a hab,
s mindegyre szállong, hozzá
sok pelyhecske, kicsiny, nagy.

Ez már igen, nekem való!
nyalja száját a cica.
Tejfel hull a nagy egekből
jaj de jó ez a csuda!
*

Szabó Éva - Madárdal

Az ember magára marad,
ég nélkül, mint a madarak,
végül hullócsillagként
mélybe szédül.
Sem itt a földön,
sem a földön túl nincsen otthon,
hát eltűnik a horizonton.
*

Ismeretlen - Pleine lune /Telihold/

Une petite fée mutine
Danse sur un rayon de lune.
Légère,
Elle monte toujours plus haut,
S’approche de la bouche béante
Qui l’avale sans façon.

Puis, araignée céleste,
Dame Lune,
Lance d’autres rayons
Aguicheurs et tentants.
Frissonnantes et joyeuses
Les petites fées,
Une à une,
S’y élancent …
Et se font manger
Par l’ogresse divine.

Ronde et belle,
Brillant d’un éclat féérique,
La lune enceinte
Du ballet des fées,
Enchante la froide nuit d’hiver.
*

Füst Milán - Este van

*
Mire rám mutatnál: nem vagyok.
Akár a csillag, mely lefut a tétovák előtt: olyan volt életem.
Oly hamari volt csakugyan, oly gyors és hebehurgya ez a lét...
Bizony én el se tudom hinni, hogy e kuszaság,
E hegyén-hátán bennem tornyosuló összevisszaság most nyugalomra tér.
S elrendeződik-e? - felelj rá, hogyha tudsz.
Nagy ivben esteledik körülöttem mindenütt.
Az ég is tágúl, gömbölyűbb a föld
S mi apró-cseprő volt: felszívatik.
S egyetlen hang donog: hogy este van.
S egy ujj mutat az ég felé, hogy ott az én utam, mégiscsak ott,
Mert jó valék.
Mert rossz nem tudtam lenni... ama nagy parancsokat
Nem törtem meg, ha ingadoztam is...
Igy volt-e, mondd? Felelj rá, hogyha tudsz.
S a borús ég is meghasad vigasztalásomúl, -
Egy kis derű is lám, mégiscsak jut nekem...

A messzeségben, ott, hol domborúl a Csendes Óceán
S mint órjás cet csillog a tenger háta,
Ott képzellek el zöld sziget és zöld árnyékaid, -
Hol többé semmi sincs. Ott ferdén fordul el
A föld a semmiség felé. Vigyél el még oda.
Még hazát is találok ott a vég előtt, én hontalan. Jöttöm hirére tán
Akiről álmodék, elémbe fut. Már várnak ott... s ez jól esik.
Igy lesz-e, mondd? - Felelj rá, hogyha tudsz.

Radnóti Miklós - V i r á g é n e k

*
Fölötted egy almafa ága,
szirmok hullanak a szádra,
s külön egy-egy késve pereg le,
ráhull a hajadra, szemedre.

Nézem egész nap a szádat,
szemedre hajolnak az ágak,
fényén futkos a fény,
csókra tünő tünemény.

Tűnik, lehunyod szemedet,
árny játszik a pilla felett,
játszik a gyenge szirommal,
s hull már a sötét valahonnan.

Hull a sötét, de ne félj,
megszólal a néma, ezüst éj;
kivirágzik az égi fa ága,
hold bámul a béna világra.

Csukás István - Istenke vedd térdedre az édesanyámat..

*
Istenke, vedd térdedre édesanyámat,
ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt,
ki adtál életet, adj neki most álmot,
és mivel ígértél, szavadat kell állnod,
mert ő mindig hitt és sose kételkedett,
szájára suttogva vette a nevedet.Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen,
s szemem gyöngye hogy a semmibe tekintsen,
hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve:
helyettem nézzél be a mély sírgödörbe,
próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb!
Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod,
amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel,
csak csont, csak por, ami volt valamikor ember,
mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány,
magadat operálod e föld alatti ambulancián.
Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod
a semmiből a semmibe a létező világot,
anyát és gyereket, az élőt s a holtat,
s mert Te teremtetted, nem is káromolhat,
csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét,
nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét;
én sem káromollak, hallgasd meg imámat:
Istenke, vedd térdedre édesanyámat!

Sárhelyi Erika - Estike

*

Rám csukódik az éj, mint
Titkos, míves szelence,
Csillagok tündöklése
Van odabenn elrejtve.
A Hold sápadtan tekint
Kócos felhők mögül,
Kék árnyak táncolnak
Egy duzzadt bokor körül.
Megérint a puha csend,
Estike illata száll,
Reszketeg szívvel, kérőn
Hozzám bújik a magány.

Ismeretlen szerző

*
A folyó most a tengerhez ér,
a csónak visszafordul és
tétován megáll,
még gyönge illat csupán
a hajnali szél,
a sötét lombok közt
majd hangjára talál,
többé nem aratok és nem vetek,
a Hold áttetsző,
a felhők rejtelmes tusjelek,
rózsaszínt húz közéjük
egy rikoltó madár,
a hegy felől itatós pára száll,
ablakomból messze
kóborol a fény,
magányom serceg a
tollam hegyén,
ébred a világ, és én
talán meghalok,

játékos szellő,
majd hajtsd be az ablakot!

Szép Ernő - A cicánk

*
Itt helyben született
Pesti tető alatt,
Szereti nagyon a
Tejet meg a halat.
A cicánk lakása
Ötödik emelet,
Soha életében
Nem látott egeret.

Petrőczi Éva - Kis geológ óda, a hazához

*
Kufárkezek
cibálta
országom, engedd,
hogy mindig így
szeresselek,
ahogy ma,
hogy számítástól bűzlő
pincék helyett
kristályhímes hegyoldalon
kokárdakövet böngészve
mondhassam végig
torkomba visszanyelt,
hangtalan hűségeskümet.

Boda Magdolna - Egyszer így lenne jó

*
Jó lenne egyszer olyan
természetességgel ébredni,
ahogy a nap csúszik fel az
égre, óvatosan bontogatva
ki a világot.
Hogy álmosan kitántorogva
a konyhába, a kávé illata
jó reggelt kívánjon.
Hogy a dolgainkban
ne legyünk
éhesek önmagunkra
és a megszokottság
ne törjön ránk.
Hogy ne kelljen autónk,
bérletünk,
határidőnaplónk,
bankkártyánk, karóránk...
hogy cipőt se kelljen húzni
és senki se csodálkozzon
ránk.
Jó lenne egyszer közel engedni
a csodát...
vándorolni hatalmas mezőkön
és megállni egy elárvult
vadrózsabokornál, nem elvárva
a mező zöldjét,
a virágok színét, illatát, a szirmok
bársonyát.

Csak állni a szépség előtt, egy
idegen őszinte kíváncsiságával,
és kötni új barátságot a világgal
és magunkkal
és nem válogatni, csokorba kötözgetni
a dolgokat elvárt szabályok szerint
és eldobni minden nem a kupacunkba
valót.
Úgy tenni, mint kisgyerek, aki
a föltört dió héját
nem dobja el, hanem vízreereszti,
mint kis hajót és
ámulva csodálja a víz komoly sodrását.

Jó lenne egyszer a másnap
gondja nélkül
pihenni térni, hogy ne bizseregjen bennünk
a lekésett, elmulasztott dolgok pokla,
hogy, ahogy a pók fordul hálójába jóllakottan
bújjunk az éjszaka csendjébe...
végre kinyújtózva önmagunkban.

Egyszer így lenne jó.

Lehoczki Károly - Mintha...

*
Mintha kocsiablakon a pára,
az eső lomha dobogása,
mintha fényen túl meredő ágak,

mintha unott szerelmes sóhajok
- míg az évek egymáson keresztülhágnak -
nyűnék az ólmos holnapot,

mintha nem is e világon járnék,
mintha a Nap volna sötét árnyék,
mintha te volnál ellenem,
ki egyedül maradtál nekem...

Buth Emlia - Üdvözlet Ikából

*
Nézd, itt lakom,
tintakeretes az ablakom.
Hajnaltájt hallgatom a tengert,
s lesem a parti köveken
a felvert vízgyöngyök
sziporkázó záporát.
Látom az út porát, hol
autó suhan át, megtörve
az idilli csendet.
Ballagok a szürke köveken,
s míg látom, követem a sirályok
vijjogó hadát, melyek
a vízen át fáradhatatlanul köröznek.
A hajnali ködnek fűszer-
illata van. Jó most magamban.
A csend mély, mint a víz,
és tiszta, akár a fenyvesek.
Ott túl a szigetek, mint apró
szemölcsök, látszanak,
a kelő napban vitorlák bomlanak,
felsóhajt a szél, s mint gondolat,
útra kél a csendben egy felhő,
estére megnő, s langy eső
veri majd a partot. (A tenger, mint fortyogó fazék,
táncol a sok kis buborék.)
Ébred száz kicsi légy, gyík meg bogár,
dongva-zengve ide-oda száll.
A nyár mesés, egzotikumával vonz
e vidék. Az ég és a víz kék, mint kiömlött
tintafolt, mely szertefolyt.
A halászbárkák csendes belenyugvással
ringanak, a polipok, rákok s nagy halak
már ebédre várnak. A tájnak
része lettem, s a nyaralásnak
emléke még sokáig lelkemben él.
Szürke a szó, s e képeslap színei
fakók. Az itt lakók megszokott
életét egy pillanatkép
nem mondhatja el, látni kell!
Ez a kis falu a tengernél IKA,
tizenhatodika van és július.
Kék az ég, s én boldog vagyok,
ez minden, mit most mondhatok.
Mire megkapod tőlem e kis lapot,
talán ez a hangulat már elszállt.
Búcsúzom. Este lett, s a tengert
puhán öleli át a néma éj, akár
ablakom keretét, ha kialszik
szobámban a fény. Mint jó anya,
úgy ringat a csend. Távolról
világítótorony kacsintó fénye leng,
mint karcsú ívű híd, viszi utasát
az éjjeli vízen át. Harmat gyöngye hull,
mint édes csók, és a tenger
hulláma szelíden zenél. Csobbanása
szétárad bennem, felold, ringat, mesél.

Kelecsényi Katalin - Napóra

A nyári éj
a szívemmel rokon
csillagokat dob át
a lombokon...

Dénes László - Tűnődve s tétován ismét...

Tekintetét lesem: szent kergetőzés!
Sürög-forog, teát főz, száll a gőz és
csiklandozgat kacsintva, kacarászva,
Hazai kikötőt csempész a házba.

Már délre dongnak férfias harangszók;
Más játszma ez: haragszom rád s haragszol.
Tesz-vesz, duruzsol, szöszmötöl, elbágyaszt,
pohárnyi bor, mi feledésbe ágyaz.

Keményen fogja két kezem tavasztól,
Elűzve büntethetne, bár maraszt, jól
érezhetően birtokol személye.

(Ha már ifjan sok álmod elszalasztod,
Körülölel a rút közöny veszélye...)
Vigyázna rám, csak lépnem kell feléje -

Keresztes Ágnes - A vers előtt

*
A papír, mint a köd:
átláthatatlan.
Belerajzolom a várost,
legyen hol laknom,
és rohanó embereket
írok minden utcasarokra.
Kitalálom az életem,
hogy legyen múltam,
és némi jövőképem.
A jelenről hallgatok
- élem amíg élhetem.
Néha mintha hegycsúcson
állnék, rálátnék a völgyre,
és sasmadarak szárnyának
léglökéseit érezném
ködbe szúrt arcomon.

Szabó Éva - Ha a nyár ujjhegyére vett

*

Gyerekkoromban csillag voltam
szénaillat az esti réteken
ha a töltésen elaludtam
vigyázott rám a lombos végtelen
hétpettyes álmaim kigyúltak
ha a nyár ujjhegyére vett
és csápoló csöpp ösztönökkel
lengtem a valóság felett.

Gyurkovics Tibor verseiből

*

A májusi hold…

A májusi hold mint a kobold
ragyog a fekete éjben
mutatja hogy az ablakok
közül nem menekülök én sem

csak bolyongok és ragyogok
fekete vitrinében
tüzet gyújtok és jelt adok
arról hogy valaha éltem.

*
Dob

Egészen sárga a virág,
zuhan a nap, fejünkre száll,
vízbe lógatjuk lábunkat,
ülünk a mólón, nyár van, nyár.

A víz dobog mint könnyű dob,
a mohó napot elnyeli,
Szeretlek. Égre-földre már.
Nincsenek feltételei.