A minap rá kellett döbbennem, hogy »öregember«-kezeim vannak. Őszinte leszek, meglepett a felismerés. Annál is inkább, mert a kezeimet szinte egész nap, minden pillanatban látom.
Valahogy mégis csak most szembesültem azzal, hogy ráncosak és eresek lettek.
Össze se tudom számolni, hány forró csésze tea köré fonódtak ezek az ujjak, hogy mennyi mindent töröltek már a fenéktől a könnyekig. Volt olyan, hogy ezek a kezek kétségbeesetten kapaszkodtak olyan dolgokba, amiket már régen elvesztettem, reszkettek már félelemtől, szerelemtől, érintettek, fogták őket, sőt integettek is. Az enyémek, és igen, öregszenek. Ahogy én is.
Épp ezért mindent megteszek, hogy nyitva tartsam a szemem – hogy még csak véletlenül se mulasszak el egyetlen fontos pillanatot sem. És talán ez volt az oka annak is, hogy most lenéztem a kezeimre, és elidőztem rajtuk. Hogy aztán rájöjjek, pontosan olyanok, mint édesanyám kezei voltak.