Karácsonyi történet ...

Vecsei Miklóstól hallottam ezt a történetet, én csak kéretlen takács módjára fontam - szőttem össze  szavait...

---------------

"Pár évvel ezelőtt történt, most beszélek róla először...

December 24-én, éppen munkaidőm vége felé jártam. Már besötétedett, fáradt voltam és nyűgös. Várt otthon is tennivaló bőven a Szentestéig, valami élelmet is kellett volna vásárolni, reméltem hát, hogy nem történik semmi az utolsó percekben, és hamarosan leléphetek

Éppen pakolásztam el a cuccaimat amikor megszólalt a kapucsengő, és közölték: egy kismama vár a portán. Pár napos gyermekével kiadta a kórház, és mivel erdélyi, nem tud hazamenni a gyerekével együtt. Útlevél stb...kell a kicsi részére is. Hát most itt van, segítséget kér, hová menjen az éjszakába?

Összerándult a gyomrom, és nagy lemondó sóhajjal elindultam a portára, megnézni ki-mi is vár rám odalent.

A kismama igazi volt, a baba is. Karocskák nyúltak ki a szegényes csomagból, az agyonfagyott édesanya felé.Nincs mese, itt bizony azonnal segíteni kell, meleg szállásra, meleg ételre van szükség, de minél hamarább! Gyors telefonálgatás kezdődött, mígnem az egyik elviselhető hajléktalan szállóban ki tudtak üríteni egy kicsike szobát a bajbajutott részére. A szállón karácsonyi volt a hangulat, már amennyire egy ilyen szállón az lehetséges. Teli bendővel beszélgettek, kártyáztak, fújták tele a levegőt olcsó cigarettáik füstjével az ott lévők...

Az órámat nézegettem, dühös voltam, hogy olyan lassan halad minden, nagyon akartam, hogy túl legyek rajta, és mehessek hazafelé. Pedig már csak percek voltak hátra, pár adat bediktálása, és egy aláírás a kismama részéről.

A kismama segélykérőn körülnézett, kinek adhatná oda a kicsit, hogy szabaddá tudja tenni a kezét.Rám nézett, majd a borostás, szakadt ruhás hajléktalanokra - akik összébb szorulva helyet adtak neki - és elindult feléjük. Olyan szerető gyöngédséggel tette egyikük karjára a babát, mint valamikor maga Mária tette Kisjézuskáját a pásztorok kezébe...

A pillanat ledöbbentett, és megszégyenített!

Én, a jóember, a hívő és tiszta ember elhúzódtam, igyekeztem lelépni, és túl lenni minél előbb ezen a procedúrán, futottam, szaladtam volna már hazafelé. Mindezt, ez az egyszerű asszony megérezte, ezért ösztönösen inkább a hajléktalanokhoz fordult, akikben több szeretetet és megértést remélt ápolatlanságuk, durvaságuk és kopott gúnyájuk ellenére. Elköszöntem, minden jót kívánva, és égő fülekkel léptem ki az utca hűvösébe...

Lám, milyen hamar el tud bukni az ember, milyen gyenge is olykor mikor az embersége próbára tétetik.Hétköznapi történet? Meglehet, de gondoljunk csak bele, hányszor nem vesszük észre magunk körül azokat, akiknek segítségre van szükségük...

Ami 2000-akárhány évvel ezelőtt Betlehembe megtörtént, az napjainkban is megtörténhet, lám itt volt rá a példa.

Készek vagyunk-e mindig arra, hogy ezeket a pillanatokat észrevegyük?"