Kisfiút a szülei minden évben elvitték a nagymamájához a nyári szünetben.
Egyszer a fiú azt mondja a szüleinek: - Most már elég nagy vagyok. Mi lenne, ha idén egyedül mennék a nagyihoz?
Rövid beszélgetés után a szülők beleegyeznek. Anyával állnak a peronon, komoly arccal nézik a begördülő vonatot. Gyors búcsú-ölelés és a kisfiú nagyfiúsan már indul is a lépcső felé. Anya azonban még megfogja a karját, hogy adjon neki egy utolsó tanácsot.
A fiú azt gondolja: „Tudom, tudom, vigyázzak nagyon - ezt már százszor mondtad nekem...” Anyja azonban újra magához húzza és így szól:
- Fiam, ha hirtelen rosszul érzed magad, vagy félsz, akkor ez legyen nálad! - és valamit a zsebébe csúsztat. A fiú most először ül egyedül a vonaton, a szülei nélkül. Látja az ablakon az elsuhanó tájat, körülötte idegenek rohannak, zajt csapnak, jönnek-mennek, kiabálnak, a kalauz megszólítja, hogy egyedül utazik? Valaki még szomorúan is néz rá...
A kisfiú kényelmetlenül érzi magát, a zajoktól rendszeresen összerezzen. Rájön, hogy bizony fél. Lehajtja a fejét, az ülés egyik sarkában összekuporodik, könnyek szöknek a szemébe. Eszébe jut, hogy az anyja tett valamit a zsebébe. Remegő kézzel keresi a papírdarabot, melyet búcsúzáskor csúsztatott oda.
Óvatosan széthajtogatja és elolvassa: „Fiam, az utolsó kocsiban vagyok.”
Így van ez az életben is. Hagyjuk a gyerekeinket futni, elesni, felállni, leporolni magukat és bízunk bennük!
De mindig az utolsó „kocsiban” várakozunk ha kellenénk, hogy ne féljenek!
(Valahol a Facebookon találtam)
1 megjegyzés:
Hmmmm...igen.... Ott vagyok.
Megjegyzés küldése