Koncz István - Szélkakas

~
Olyan mint egy meztelen
metafora, -
árnyéka nő, túlnő bástyákon
és az öreg falakon, amelyek
magasra, szinte az égre emelik
az éjszakai magányt; -
elfordul,
ahogy a lágy fuvallat
magyarázatot és értelmet
permetez a szivárvány színeibe,
és mint egy ámokfutó,
táncba szédül
a vad szélorkán vicsorgó
jelszavaira...
rossz idők lovagja,
mint akinek démont
követni sorsa, -
az út és a lovas,
akár vers, akár szélkakas.
~

Csorba Győző - Öregasszony...

~

Milyen íze van nyelveden a szélnek,
te öregasszony,
s a napsugárnak a szemedben?
Nyilván nagy messzeségek öble bennük,
s ha lábod alól elfogy majd az út,
lakójukká leszel.
Nyár van még, de már nem az érlelő,
hanem a termő nyár ez,
a meleg fullaszt, és mellünkre ül;
valahol, valahol,
borús kertek ágbogai között
már lefelé botlik egy-egy levél,
s tudja a fa: jelez az ősz.
Te öregasszony,
kis öregasszony,
léted kinyílt a végtelen felé.
~

Ismeretlen - Egy szép napon ...

Mindíg az elhányt bádogkanalat,
a nyomorúság lim-lom tájait kerestem,
remélve, hogy egy szép napon
elönt a sírás, visszafogad szeliden
a régi udvar, otthonunk
borostyán csöndje, susogása.

Mindíg,
mindíg is hazavágytam.
*

Ismeretlen - Menekülnék...

Menekülnék már rég,
de nyomomba jár
ébren is,
álmomban is
egy különös
fekete árnyék.
Ahogyan ő ölelt,
ahogy én öleltem
levegőt se vettem...

Istenem ...
mennyire szerettem !

Szijártó Péter - A legszebb szerelmes vers

~
Találni túl szerencsétlen
Megtartani túl gyáva az ember
S így lesz belőle az égen
Magányos csillag ki ragyogni nem tud
De hunyni vagy hullani nem mer

Rója útját a Végtelen
S nem jegyzi közben a kicsi utitársat
Az embert, aki oly hirtelen
Jött a világra szeretni s szenvedni
S leheli majd az űrbe a könnyt s a vágyat

Ha Te vagy Én azt hiszed
Hogy magasabbra törünk náluk:
A mi játékunk csak, de az és szent
S jól zárd el szíved zenedobozába
Hogy onnét szóljon, s megtaláljuk

Amiért mi belecseppentünk ketten
A tér és idő ritka randevújába
S összeért bennünk a nagy lehetetlen
Akkor felmegyünk felkiáltójelnek
A csillagok fénnyel írt ábécé-geometriájába

S mi leszünk a nyárral töltött földi éj
Mi leszünk a pillanat, a nevess
Mi leszünk a ne sírj, a ne félj,
Mi leszünk minden pár első csókja
S minden legszebb szerelmes vers.
~

Kamarás Klára - Valaki volt

~
Valaki volt... aki ma nincsen...
Mint kézfogas rozsdás kilincsen,
elmúlt, leporlott mindörökre.

Valaki volt,... ma nincs semerre.
Az éjszaka a szél leverte
az ágakat, miket beoltott.

Valaki volt... s őt én szerettem.
Minden szavat rajongva lestem,
de nincs postás, ki tőle jönne.

Valaki volt... valaki elment...
Ahogy rovom e hosszú termet,
tudom, többé már nem jön vissza.
~

Szabolcsi Zsóka - Éjbe merültél

~
Mély éjbe merültél már...
Hajnalonként újra kutatlak,
vajon feldob-e még az idő
az emlékezet árnyas-bogas
lombsátorából
egy csókízű mosolyt,
egy bátorító érintést,
egy villanásnyi csöndet,
melyet együtt hallgattunk
érezve a gondolatok
simítását, puha ölelését?
Látlak, s újjászületek
minden reggel,
hogy estére megérjen bennem:
veled akarok álmodni.
Vajon a te hajnalodban
van még szerepe
tenyeredben rejtőző
illatomnak?
~

Kamarás Klára - Így szólt hozzám

~
”Hogyha Te más lettél volna,
Vagy ha én más lettem volna:
Egymásra sosem találunk,
Egymást talán meg se látjuk,
Hogyha te más lettél volna...

De az voltál, aki voltál,
S mert az voltam, aki voltam,
Azt hittük, hogy világ vége
Jöhet, el nem válunk mégse:
Mert az voltál, aki voltál.”

Nap a napra. Év az évre.
Elfelejtjük álmainkat.
Elfelejtem, hogy ki voltam,
Felejtsd te is, hogy ki voltál,
Napról-napra…, évről-évre.
~

László Noémi - Chanson

~

ha volna őszi mozdulat
késői egy azonnal
feltartanám a tagjaid
tanácstalan karommal
töprengenék az ég alatt
az ég leszállna rám
te fennakadnál elnagyolt
szerelmem ágbogán
szemhéjad ujjad íve mint
lehelet hajlana
amerre vonná holtaid
derengő hajlama
amerre vonná holtaim
megkésett engedelme
és ajkainkról őszi hold

kettős karéja kelne
~

Böszörményi Zoltán - Hódara

~

Rendeznélek, rendezném az életem.
Szétszakítlak, s újrateremtelek.
Nem a vágyból, a kilátástalanságból
Inkább. (Előlem minden vágy eliszkol.)

Bársonypillád eresze alatt a hold
Világol, belebotlik pillantásod.
S elvegyülsz, mint bíbor bor a vízzel,
El nem csókolt csókod a ma ízével.

Elvegyülsz a téli tájjal, bennem.
Megkeresni ott már nem is merlek.
Tenyered a tenyeremben. Felderengnek

Régi szorítások, új értelmek.
Rendeznélek, rendezném az életem,
Szakíts szerte, hogy újra megszülessek.
~

Móricz Eszter - Adnék...

~

Adnék neked
kék eget,
táncoló felleget,
csillámló tengert.
Adnék neked
mosolyokat,
csókokat.
Adnék neked
réteket,
hűvös ligetet.
Adnék neked
halovány
holdat, tündöklő
csillagot,
de nincs semmim,

csak a dalom...

~