Tudod; már testem nem …
Már „csak” a lelkem „hajléktalan” …
Hisz keresném én Helyem, és Időm :
~ de már rég minden veszve van…
Már hiába keresnék Köztetek
lelkemmel egy parányi zugot,
már túl sebzett, túl fájó
elviselni a holnapért a harcot!
Pedig még keresném az Álmot, a Tervet…
~ de már rég mind a sárban hevernek,
s a lábak ezre úgy tapod rajta mind,
hogy semmivé lettek, s meghaltak égő színeik.
S már csak halott, fakó álmokat vonszolok…
~ Hát hogy feledjek így magányos tegnapot?
És hogy fogadjam tisztán, mit még a mára hagyott?
én nem tudom nem meglátni rajta a sár – koloncot…
Hát örökre kívül rekedt, magányos,
és „hajléktalan” marad lelkem,
mert nincs nálatok egy csöndes zug,
hol a kínt, s a fájdalmat letegyem…
Nincs egy szó, egy bízó mosoly,
mi újraéleszthetné bennem,
hogy Közületek való voltam egykor…
S már nem is lehetne igazzá a szó lelkemen,
Tudom: már örökre más áll a helyemen.