Kávézók kövér termeiben kuporgok megint.
Maradok mosolyod mankója nélküli, béna.
Tudom, a vonat nagyon-nagyon messze vitt
pedig
a szívemhez szeretnélek szorítani néha.
Pereg az idő, pereg. Az ember beleszédül.
Bizonytalan a perc mosolyod mankója nélkül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése