Kun Magdolna: Ne menj még kedves

Ne menj még kedves, ne hagyj magamra,
mert ha elmész elveszek ebbe a gonosz világba,
hisz ez a világ nem becsüli azt a sok gyönge öreget,
ki életerős ember többé sosem lesz.
Ne menj még kedves, ne menj tőlem el,
mert nélküled többé már én sem létezem,
hisz te vagy az a hűséges társ, kivel összekötött rég,
Isten jóvoltából sok-sok boldog év.
Ha mégis elmész, hidd el, hogy hamar követlek,
mert árvaként úgy sem lelem majd a helyemet,
hiszen ki árvaként él, akit itt hagyott a párja,
mint élőhalott bolyong ebbe a szívtelen világba.

Kamarás Klára: Vigasztalás

Ne szólj! Ne sírj!

Az álmok,

a gondolatok úgyis megmaradnak.

Nem tartozol senkinek... senkihez.

Adósa nem vagy másnak,

csak magadnak.

William Henry: A tél szépsége

Ugye, szép a tavasz, 

mikor rügy születik s madár dalol? 

S ha daluk némul, szép, ugye 

nyáron a méh- s virág-zene? 

És nem szép, ha elmúlt a nyár, 

hogy a levél, lehullva már, 

cipőnk orránál kavarog,

vagy sarkunkban ireg-forog? 

Most tél van, beállt a patak: 

sétálgatok a fák alatt: 

öles hóban áll mindegyik,

odvukban mókus aluszik, 

s bármily kicsiny az ág, a gally, 

mindent fehér szirom takar. 

Köszöntlek, tél! Te szépíted, 

nagy virággá te építed ezt a fát, 

ötven fekete 

karját fehérrel vonva be, 

míg a gallyakra millió 

kis fehér kesztyűt húz a hó.

(Ford: Szabó Lőrinc)

Zsirai László : Emlékeink rajzolatai

A közös pad
a mi időnkben még tiszta volt.
A hó most ugyanolyan fehér,
mint amikor egymás mellett
tartotta cipőnyomainkat.

Az apróra darált szavakat
kimosták torkunkból az évek.
Hétköznapok hálójában
vergődő halacskák vagyunk -

Emlékteremtő és emlékboncoló
percek mérik a mi időnket.
Emlékeink rajzolatai
az erő szelíd rokonai,

de ezt már nem értheti más,
csak aki tiszteli őket,
csak mi.

Milyen a blog?

A blog, olyan mint egy feneketlen szatyor...

Rakunk bele  mindenfélét, mégsem telik meg sohasem. 

Itt a tél :)

 

Kálnoky László : Aki bennem lakik

 A leghitványabb kavics is
felragyog néha, mint a drágakő
ha napfény érinti meg. Az ismeretlen
lény, aki bennem hallgat,
néha megszólal. Sorokat mond,
olyan gyorsan, hogy nem tudom leírni,
máskor csak kisegít egy-két szó erejéig,
mikor elakadok. Nem tudhatom,
férfi-e, nő-e? Valószínüleg nincs neme.
Nem öregszik velem együtt. Ő kortalan.

Mikor még fiatal voltam és erős,
sokszor nem hajlottam szavára,
sőt letorkoltam, mint valami mihaszna
okvetetlenkedőt. Most már ő az erősebb.

Hiába vagyok gyenge és öreg,

megdolgoztat kegyetlenül.
Szolgámnak hittem, és parancsolóm lett.
De így a jó! Különben
haszontalanná válnék életem. Napot napra
morzsolnék, és nem látnám meg soha
azokat az ismeretlen világokat,
amiket ő tár elém karjának
egy mozdulatával vagy föllebbentve köpenyét.

Ő, aki általam van,
ő, aki nélkül nem lennék több
lesöprendő szemétnél egy isten asztaláról

Tandari Éva: Örökre hajléktalanul

Tudod; már testem nem …

Már „csak” a lelkem „hajléktalan” …

Hisz keresném én Helyem, és Időm :

~ de már rég minden veszve van…

Már hiába keresnék Köztetek

lelkemmel egy parányi zugot,

már túl sebzett, túl fájó

elviselni a holnapért a harcot!

Pedig még keresném az Álmot, a Tervet…

~ de már rég mind a sárban hevernek,

s a lábak ezre úgy tapod rajta mind,

hogy semmivé lettek, s meghaltak égő színeik.

S már csak halott, fakó álmokat vonszolok…

~ Hát hogy feledjek így magányos tegnapot?

És hogy fogadjam tisztán, mit még a mára hagyott?

én nem tudom nem meglátni rajta a sár – koloncot…

Hát örökre kívül rekedt, magányos,

és „hajléktalan” marad lelkem,

mert nincs nálatok egy csöndes zug,

hol a kínt, s a fájdalmat letegyem…

Nincs egy szó, egy bízó mosoly,

mi újraéleszthetné bennem,

hogy Közületek való voltam egykor…

S már nem is lehetne igazzá a szó lelkemen,

Tudom: már örökre más áll a helyemen.

Karácsony után

Békés, szép karácsonyi ünnepeket szeretnék jövőre, ha akkor élek még.

Csendeset, magába-fordulósat, nem bántósat, szelídet...

Hogy, ne az  takarításról, és a tálalásról szóljon csak.

Hanem a szeretetről, a megértésről, az elfogadásról... hogy úgy érezhessem: jó élni!

 

BUÉK!