Raffai Sarolta - Fénylő csöndben

Mindent elmondtunk volna már?
Egymást kutatni szavunk nincsen,
hang, hogy magához menekítsen -
nézlek. Hallgat a szád, s a szám.

Számolgatsz kurta éveket.
Voltál barátom, ellenségem.
Szivárványhíd támad az égen
bámulni tündöklésedet -

bámulni tündöklésemet
szívben, szavakban, kézmelegben.
A csoda-híd fent rezzenetlen -
s a csönd itt egyre fényesebb.

Nagy Gáspár - Beloptalak, aztán eljöttem

Eljöttem most abból a szülőfaludhoz közeli
kisvárosból, ahová Te annyiszor mentél gyalog
- az úton végig énekelve - a Mária napi híres búcsúra

eljöttem s azóta nincs nyugovásom,
mert otthagytalak abban a megnyugtató,
szép környezetben, ahol mint ígérik
meglesz mindened, ahol pénzedért,
nyugdíjadért majd gondod viselik

eljöttem s most is szeptember van
ma még melegen süt a nap,
de holnap már menthetetlenül
itt az ősz: hidegül az idő, esni fog,
köd gomolyog a Szentkút felől
s betakarja a fák közt fönnakadt
búcsús énekek foszlányait

eljöttem s engem most ugyanaz az érzés
kerít hatalmába, mint 1963 szeptemberében,
ugyanaz a végtelen opálos szomorúság,
becsapottság, árvaság...
valami négy évtized múltán ismétlődik velem,
amiről azt hittem, hogy egyszeri...

akkor Te hagytál ott az internátusban,
ott a löszdombon, Pannónia szent hegyén,
ahová a vasútállomásról
a dögnehéz csomagjaimnál
is súlyosabb szorongással
valahogy fölértem...

akkor Te hagytál ott, szinte szöktél
még a Veni Sancte előtt, előlem,
a sírást visszafojtva szöktél,
nehogy és is utánad menjek...
csak egy szó kellett volna...

most én hagylak itt,
én lépek ki az idősek otthonának kapuján,
mint valami elvetemült tolvaj,
aki beloptalak ide,
s még nagyon integetni se merek,
érzem hátamban tekinteted.

Kulcsár Kata - Istenek

Karikatúrái vagyunk
ennek a létezésnek:
imbolygunk, szárnyainkról
pereg a máz,
vézna testünket
sötét kabát rejti,
s ha nevetünk
kipotyognak szánkból
az agyonrágott imák.

Tóth Árpád - Harangvirág

Harangvirág, harangozz, hallgatom.
Szeretnék boldog lenni egyszer.
Boldog lenni, nagyon, nagyon.
És nem leszek, ha nem igyekszel.

Most süt a nap, kék csoda vagy,
Harangvirág, illat s zene a kelyhed,
Ha van, őrjítő titkodat
Most fúdd rám, reszkesd el, most énekeljed.

Jaj neked, ha most legurul a nap,
És kék szépséged áhítata lusta,
Meg nem rezzenti holt szirmaidat
Többé az Isten semmi angelussa.

Fagyott virág, majd állasz a tetőn
Az özvegy erdő barna bánatában
A hideg felhők alatt reszketőn,
Sírnál, de hangod nem talál utánam.

Tóth Árpád - Hímzés

Szólongatom olykor magam: be szépek
A föld csudái, látod, bús nomád?
Miért hát mindig bánat a komád
És sóhajszéllel bélelt halk beszéded?

Ne bánd, hogy csalfa csillogás az élet
S hogy gyenge szálát zord párkák fonák,
Bár színe alján ott a ráz fonák,
Nézd édes rajzát: száz szent semmiséget -

Szerelmek lágy kárminját, vágyak bús aranyfüstjét,
S a remény reszkető, vékony s könnyes ezüstjét
Nézd, áldott hímzés, halk pompával omló -

Kár volna vad kezekkel összetépned,
hisz úgyis elkopik, a csendes élet
S jaj, csattan a párkák kezén az olló!

Raffai Sarolta - Halál előtti ez a csend

Nem múlik óra. És a perc
sántán se biccenhet tovább.
Nélküled nem.
Tenélküled
tücsöklábak, ízelt parányok
cirpelnek helybentopogással:
megbénult óramutatók.

Halál előtti ez a csend itt,
előszobázás.
Undorít
a kötelező folytonosság,
az idétlen, kibírhatatlan,
hogy alázatban, gyalázatban
se változz: ugyanaz maradj
és tedd tovább,
és vidd tovább,
hurcold tovább.

Vacak virágok: szóvirágok.
Gyí, gyí lovacska! Gyí te, no!

Más gondját hurcoltad-e már?
Légy bölcs: tudod, hogy soha még.
Tán véletlen egybeesést...
csupán tulajdon álmaid,
tulajdon sérüléseid -
mindétig magad vonszolod.

Az élet futott el, barátom!
Hogy perc se múlik nélküled?
Halál előtti ez a csend már:
előszobázás. Ismered.

Raffai Sarolta - Hogyan felednélek?

Fehér kontyuk
most bontogatják le a fák.
Hogyan felednék?
Fémes vízen
csillag borzoltatja magát.

Miért feledjek?
Megmártózni
emlékedben ha jól esik!
Miért, miért
ha búcsúzkodván
mindünk egymáshoz érkezik?

Hogyan szerettem?
Vadmadárként,
zajgó felhőbe röppenőn.
És te hogyan!
Sebzett magamra
heget forrni se lesz időm.

Kiért feledjek -
méltósággal!
Nincsen igézőbb méltóság
annál, ahogy
fehér kontyuk
lebontogatják kint a fák.